2013-ban, a budapesti slow mozgalom indításakor önkéntesként részt vettem. Lelkes voltam, mert őszintén hittem benne, hogy az embereknek nagyon szüksége van erre, akkor is, ha sok esetben még nem tudják, hogy, amit keresnek, az a slow: egy élhetőbb, lassabb ritmus. Én fejben tudtam, hogy ez jó, és azt is, hogy nekem is szükségem lenne rá, de mivel nem szívvel-lélekkel akartam, nem találtuk egymáson a fogást, valószínűleg még nem álltam készen a változásra, így történhetett, hogy egy évvel később azért szálltam ki, mert nem volt rá időm, ironikus, nem?

Kellett hozzá 6 év és főleg egy tündéri kisfiú, hogy megérjek, és bennem az elhatározás is, hogy nem akarok ilyen őrült tempóban élni, átrohanni az életemen, fejben már a következő lépésben benne lenni, ha van egy szabad percem, azt valamivel kitölteni, hanem szeretnék ráérni, megélni, időt hagyni, élvezni azt, ami akkor és ott történik, legyen az éppen jó vagy rossz.

Szeretném látni felnőni a kisfiamat, ott lenni vele, neki, nem pedig kapkodó idegbeteg módjára végigrángatni őt a saját életemen, mert ez egyikünknek sem jó. Most már nem csak tudom, hogy szükséges a lassítás, de minden porcikámmal vágyom is rá.

Amióta megszületett a kisfiam sokkal kevesebb időm van magamra és bármire. Ez az új helyzet rákényszeríti az embert, hogy valódi prioritásokat állítson, erősen megnyírbálja a napi teendőlistáját, tényleg csak a fontos dolgokkal töltsön időt. A hektikus éjszakák megtanítanak a pihenés fontosságára, és arra, hogy ne akarj még egy fontosnak tűnő feladatot beszuszakolni a napba a pihenés rovására.

Szóval most Carl Honorét olvasok, egyszerűsítek, keresem az időt a meditálásra és a lehetőségeket a lassításra.